Makaramuki és a Beszélő Szék
Egyszer volt, hol nem volt, a Kerek Erdőn innen, a Nagy Folyón túl, a Város szélén állt egy magas ház. Ennek a háznak a legfelső emeletén élt egy kisfiú, akit úgy hívtak, hogy Makaramuki. Amikor a mesém kezdődik, éppen elmúlt négyéves.
De hogyan is nézett ki Makaramuki? Hát pont úgy, ahogy a kisfiúk kinéznek. Szőkésbarna haja ide-oda lengedezett a fején. Enyhén elálló fülei vidáman integettek mindenkinek. Pisze orra volt, a szeme pedig sötétbarna, mint a medve bundája. Ha kacagott – és ez gyakran megtörtént –, a hangok csilingelve repültek ki a szájából, és mosolyt csaltak minden felnőtt arcára.
Az óvodában szerették a gyerekek, mert mindenkivel barátkozott. Mi is volt a jele…? Megvan! A piros ribizli! Makaramuki tudniillik nagyon szerette a ribizlit. Vagyis… ha jobban belegondolok, minden gyümölcsöt szeretett, de a legjobban a ribizlit. Azért meg tudott őrülni!
Hogy milyen magas lehetett? Nehéz azt pontosan megmondani, mert egyfolytában nőtt. Mostanában, ha lábujjhegyre állt, felérte a konyhaasztalt. És ahogy növekedett, úgy lett egyre okosabb. Közben pedig folyton csak kérdezett:
– Mama, ez micsoda? Papa, mit csinálsz? – kíváncsiskodott állandóan. De a leggyakrabban az érdekelte:
– Miért kell megint kezet mosni? – Kezet mosni ugyanis nem nagyon szeretett.
Így éldegélt Makaramuki a szüleivel, azonban a teljes boldogságához egyvalami hiányzott: mégpedig az, hogy nem volt testvére. Egyik este, miközben a mamája a konyhában mosogatott, meg is kérdezte:
– Mama, ugye, nekem is lesz testvérem?
– Édes aranyom – ölelte magához az anyukája –, nagyon szeretnénk neked egy kistestvért, de úgy látszik, messziről hozza őt a gólya. Lehet, hogy egy évig is eltart, amíg ideér.
– Olyan sokáig? – kedvetlenedett el Makaramuki. Beballagott a szobájába, és játszani kezdett a kedvenc kisautójával. Tolta, tologatta, majd egyszer csak úgy meglódította, hogy meg sem állt a világ végéig! Azaz, hogy mégiscsak megállt, mert ahogy elsuhant a ruhásszekrény mellett, beleütközött a kis kék asztal lábába.
– Csatt! – kiáltotta harciasan a kisautó.
– Jaj! – nyikkant rémülten az asztal, de a kötekedő autó már odébbállt, és pörögve, forogva megpihent a piros szék alatt.
Makaramuki nagyon szerette ezt a fából készült kisszéket, elsősorban azért, mert az pont az ő mérete volt. Sem nem kicsi, sem nem nagy. Éppen akkora, hogy kényelmesen elfért rajta, és még maradt egy kis hely. Hasra vágta magát, és benyúlt a szék alá a kisautóért, ám amikor kivette, halk torokköszörülést hallott:
– Khmm, khmm…
Forgatta a fejét jobbra, forgatta balra, de hiába. Nem látott senkit a szobában.
– Khmm, khmm… – hallatszott újra.
„Honnan jöhetett ez a hang?” – morfondírozott.
Benézett az ágy alá – semmi. Bekukkantott a függöny mögé – senki. Végül a tekintete a kis piros székre esett.
„Mintha innen hallatszott volna…” – Közelebb hajolt, de ott sem látott semmi különöset. Éppen elfordult, hogy újabb kört tegyen a kisautóval, amikor egy barátságos hang csendült fel a szobában:
– Szia, Makaramuki! Ne ijedj meg! Én vagyok a Beszélő Szék.
Mondanom sem kell, Makaramuki nagy csodálkozásában úgy eltátotta a száját, hogy még annál is jobban!
„Még hogy Beszélő Szék! Persze!” – gondolta, de a szék nem hagyta abba:
– Igen, igen, én beszélek. Csodálkozol, hogy honnan jön a hang? Hát innen, a háttámlából! Nézd csak! – Makaramuki hitetlenkedve bámulta a piros széket, és egyszeriben azt vette észre, hogy a háttámlán átsejlik egy kedves, vidám arc.
– Csak te hallod a hangom, mert te vagy az én kisgazdám – folytatta a Szék. – Ne búslakodj, előbb-utóbb megjön a kistestvéred! Mit szólnál, ha elmesélném, hogyan kerültem ide, a szobádba?
– Jóóó!
– Tudod, nem régóta vagyok szék, de nem ám! Sok évvel ezelőtt a Kerek Erdő közepén születtem; ott, ahol minden fának neve van – kezdte büszkén a Beszélő Szék. – Sűrű, sötétzöld lombom híres volt a fenyőfák között. A kismadarak és a mókusok mindig nálam bújtak el, ha nem akarták, hogy rájuk találjanak. Egy nap azonban eljöttek a favágók, és elkezdték kivágni a fákat. Zsitty-zsutty! Sitty-sutty! – visszhangzott az erdő. Rám is sor került, engem is kivágtak.
– És nem fájt? – sajnálta meg Makaramuki.
– Dehogynem! A legjobban mégis az fájt, hogy elszakítottak a testvéreimtől. Elvittek egy fatelepre, ahol hosszú deszkákat készítettek belőlem. Ott talált rám a Papa, megvásárolt, és hazahozott. Te akkor még kicsi voltál, nem is tudtál járni. Amikor hazaértünk, fogta a szerszámait, és elkezdett rajtam dolgozni. Kicsit féltem, hogy mit csinál velem, mert összevissza vagdosott, fűrészelt, kalapált, ragasztott, jobbra-balra, ide-oda, míg egyszer csak – hipp-hopp! – készen is lettem. Alig ismertem magamra: egy piros széket készített belőlem.
– Szép szín! – kotnyeleskedett Makaramuki.
– Nekem is tetszik – folytatta a Beszélő Szék. – Azóta itt élek a szobádban. Velem mindig játszhatsz, és ha akarod, megismertetlek egy másik világgal, amelyben az állatok, a növények és a tárgyak beszélnek. Én leszek a te legjobb barátod! – vigasztalta.
– Tényleg? Barátok leszünk? – derült fel Makaramuki arca.
– Hát persze hogy azok leszünk! Méghozzá a legjobbak!
Ekkor bejött Mama a szobába: elérkezett a lefekvés ideje. Mint minden este, most is odahúzta az ágy mellé a piros széket, és ráültette Buksi macit, hogy vigyázzon Makaramuki álmára.
– Jó éjszakát! – suttogta a Szék, amikor újra egyedül maradtak.
– Jó éjszakát! – súgta vissza Makaramuki. Lehunyta a szemét, és már aludt is.
Elindult a rajzolj és nyerj játékunk, ahol Makaramuki mesékkel találkozhatsz. Gyertek ti is, vegyetek részt az értékes nyereményekért. További információ: