Sok anyuka úgy gondolja, hogy a kisgyermeke számára ő az, akire bármikor számíthat, akihez bármilyen problémájával fordulhat, és aki akkor is megöleli, ha valami rosszat csinált.
Egy romániai árvaházban végzett hosszútávú kutatás kimutatta, hogy azok a gyerekek, akik nem kaptak megfelelő mennyiségű ölelést és nem kerültek nevelőszülőkhöz, akik mindennapi szeretetükkel gondoskodtak volna róluk, azok sokkal lassabban estek át az érzelmi és szellemi fejlődésen, mint azok a társaik, akiket naponta megöleltek.
Olyan gyorsan elmúlnak a kisgyerekes évek, amikor annyiszor és akkor ölelhetjük meg gyerekünket ahányszor csak kedvünk tartja. Nem értékeljük a kisgyerekes éveket, amíg benne vagyunk. Gyakran kívánjuk, bárcsak lenne már vége annak, hogy alig van időnk magunkra. A hátunk közepére kívánjuk a hisztiket, az állandó veszekedést, a rossz viselkedést, a szüntelen mosást, a véget nem érő kimerültséget. De egy nap vége lesz, és hiányozni fog.
Hiányozni fog a kacagás. A mosoly, a „le nem törölt” puszik. A pufók karok és a fogatlan vigyor.
Hiányozni fog, hogy szükség van ránk. Az együtt töltött idő és a kétpercenként elhangzó „Anyu, nézd!”. Hiányozni fog az, akik MOST vagyunk, mint egyének és mint család.
Éljük meg a mát, és öleljük át gyerekeinket minél többször!
