Kovalovszki Zoltán:
Lobogó királyfi és Tengerkék királylány
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kisfiú, akit úgy hívtak, hogy Makaramuki. És volt neki egy barátja: a Beszélő Szék.
Egy délután Nagypapa elhatározta, hogy este szalonnát sütnek. Amíg Makaramuki segített
neki tüzet rakni, a Beszélő Szék csendesen figyelte, hogyan vágja fel Nagymama a szalonnát,
és tisztítja meg a vöröshagymát. Még soha nem látott szalonnasütést és nagyon kíváncsi volt rá, annak ellenére, hogy a tűztől tartott kicsit.
– Ne félj, majd vigyázok rád – nyugtatgatta korábban Makaramuki. – Én sem szeretnék meggyulladni! Kicsit távolabb ülünk majd, nehogy bajod essék.
Így is történt. Meggyújtották a tüzet, majd amikor a lángok alábbhagytak, az izzó parázs fölött megkezdődött a sütögetés. Vígan sercegett a szalonna, és csöpögött a zsír a kenyérre, amikor egyszer csak megszólalt Nagypapa:
– Aztán, kis unokám, hallottál-e Lobogó királyfiról?
– Nem, még soha.
– És Tengerkék királylányról?
– Róla sem. Meséld el!
Nagypapa mosolyogva nézett maga elé.
– Ez a tűz is olyan szépen lobogott, mint annak idején Lobogó királyfi vörös haja, legalábbis a nagyapám így mesélte… Valamikor, réges-régen, amikor a föld még szinte összeért az éggel,
de már mégsem, hatalmas erdőség borította a világ nagy részét. Ennek a sűrű erdőnek az egyik végén végtelen sárga homok húzódott, amerre csak a szem ellátott: a Sárga királyság. A vadon másik végén pedig, ahol széles folyók szabdalták a zöld mezőket, terült el a Kék királyság. Kettőjük közt zöldellt a Vad Erdő, ahol a fák és a növények a zöld minden árnyalatában pompáztak, épp úgy, mint amikor összekeverjük a sárga festéket a kékkel.
– Igen, én is így szoktam kikeverni a zöldet, ha elfogy – kotnyeleskedett Makaramuki. – A sárgát a kékkel. Sok sárga – világoszöld, kevés sárga – sötétzöld. Ez a szabály.
– Nos – folytatta Nagypapa zavartalanul –, történt egyszer, hogy mindkét királynak ugyanaznap született gyermeke: a Sárga királyságban egy kisfiú, a Kék királyságban egy kislány. A kisfiú haja vörös volt, mint a lobogó tűz, a kislány szeme pedig kék, mint a tenger, amikor rásüt a nap. El is nevezték őket Lobogó királyfinak és Tengerkék királykisasszonynak.
Telt-múlt az idő, a kisfiú daliás fiatalemberré, a kislány szépséges királylánnyá cseperedett. Ám amikor eladósorba léptek, megtörtént a baj: egy reggel a királyfi vörös haja lángra lobbant. Vidáman égett a feje tetején, mint egy kis tábortűz. Neki semmi baja nem lett, de ha nem vigyázott, mindent megégetett maga körül. Hiába locsolták vízzel, hiába állt órákat a zuhany alatt, amíg libabőrös nem lett, ahogy megszáradt a haja, abban a pillanatban lángra lobbant. Aludni is csak különleges védősisakban tudott, de reggelre az is úgy átforrósodott, hogy majdnem szétolvadt. A tűz veszélyes, ezért egy idő után kerülték az emberek, nehogy bajuk essen. Senki sem szerette volna, hogy kigyulladjon a ruhája vagy leégjen a háza, így Lobogó királyfi bezárkózott a szobájába, és ott szomorkodott.
Hasonló csoda történt a Kék királyságban is: egyszer csak patakzani kezdett a víz Tengerkék királykisasszony derékig érő, gyönyörű fekete hajából. Folyt, folyt megállás nélkül, és mindent elárasztott maga körül. Őt is kerülték az emberek, mert senki sem akarta, hogy elázzon a cipője vagy a ruhája. Bánatában bezárkózott a szobájába, és ott szomorkodott egymagában. De oda is különleges csatornát kellett építeni, hogy a hajából folyó vizet elvezessék a szabadba.
Élt akkoriban egy igen bölcs ember a Vad Erdő közepén. Nosza, küldöncöt menesztett hozzá a Sárga király, hátha segíteni tud a fián. Hét nap és hét éjszaka gyalogolt a küldönc, mire megtalálta a sűrű erdőben az öregembert. Éppen akkor ért oda, amikor a Kék király küldönce is, aki úgyszintén tanácsot remélt a lánya ügyében. Az öreg bölcs mindkettőt meghallgatta, majd azt mondta:
– Egyik oldalon tűz, másik oldalon víz. Egymás ellenségei, de éppen ez a jó – azzal elhallgatott.
Hazatértek a küldöncök, és átadták a bölcs öreg üzenetét.
– Tűz és víz egymás ellenségei? Ezt eddig is tudtuk – értetlenkedett a Kék király. – És ez miért jó?! Mit jelenthet ez? Hogy fog ettől elállni a lányom hajából a vízfolyás?
Végül elhatározta, megkérdezi a Sárga királyt, hátha ő tudja a választ. Nem késlekedett, rögtön hajóra szállt egész udvartartásával, és Tengerkék királylányt sem hagyta otthon. Úgy gondolta, a Sárga királyságban nem lesz abból baj, hogy folyik a víz hajából, hiszen a homok beszív minden nedvességet.
Ekkor Nagypapa szünetet tartott, és megpiszkálta a tüzet.
– Aztán, kis unokám, nem csodálkozol, hogy hajóval mentek, miközben erdő terült el a két királyság között?
– Már éppen kérdezni akartam, Nagypapa – felelte Makaramuki, miközben tele szájjal falatozott a zsíros kenyérből. A Beszélő Szék sem értette: hogyan lehetne átmenni hajóval egy erdőn? Ki látott már olyat?
– Nos, azért mentek hajóval, mert a Föld már akkor is gömbölyű volt! – oldotta meg Nagypapa a rejtélyt. – Az igaz, hogy a Kék királyság egyik oldalán sűrű erdő zöldellett, de a másikon az Óperenciás tenger hullámzott. Azon áthajózva pedig egyenesen a Sárga királyságba jutottak.
„Így már értem… – képzelte el a Beszélő Szék. – Kék királyság, Óperenciás tenger, Sárga királyság, a Vad Erdő, majd megint a Kék királyság és Óperenciás tenger. Körbe-körbe…”
– A hajóút három napig tartott – folytatta Nagypapa –, s amint megérkeztek, a két király bezárkózott a palota legmagasabb tornyába. Amíg ők tanácskoztak, Tengerkék királykisasszony a palota kertjében sétálgatott, és öntözte a hőségtől kókadozó virágokat.
Locsolt erre, locsolt arra, és egyszeriben életre kelt a kert: a virágok felemelték a fejüket, és a kismadarak odaröppentek, hogy igyanak a tócsákból. Lobogó királyfi éppen akkor lépett ki a palota ajtaján. Azaz, csak lépett volna, mert az igaz, hogy lépésnek indult a lába, de amikor letette a földre, megcsúszott a vizes kövön. A királyfi annak rendje és módja szerint hanyatt esett, és bevágta a fejét a faajtóba. Az ajtó pedig rögtön lángra lobbant a hajától.
– Tűz van, tűz van! – futott szét riadtan mindenki.
Tengerkék királykisasszony azonban nem ijedt meg. Megrázta a fejét, és a hajából záporozó vízcseppek eloltották a tüzet. Lobogó királyfi csodálkozva tápászkodott fel, hiszen ilyen különös dolgot még nem látott, mint ahogy a királylány sem olyat, hogy valakinek tábortűz égjen a fején. Ahogy egymás szemébe néztek, egymásba is szerettek. Abban a pillanatban elállt a víz a királylány hajából, és a királyfi lángoló haja is visszaváltozott közönséges, vörös hajjá. Mindenki látta, hogy egymásnak lettek teremtve. A két király nagyon boldog volt, azonnal meg is tartották az esküvőt. Lobogó királyfi és Tengerkék királylány pedig soha többé nem vált el egymástól. Nos, így nyert értelmet az öreg bölcs tanácsa: tűz és víz egymás ellenségei, de ez bennük a jó – fejezte be Nagypapa a mesélést.
Időközben a parázsból hamu lett, jól is laktak, így mindenki elment lefeküdni.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó lesz a szalonnasütés – lelkendezett a Beszélő Szék –, és hogy Nagypapa ilyen érdekesen tud mesélni! Az a sűrű erdő pedig biztos, hogy a Kerek Erdő lehetett valamikor nagyon régen… – nézett Makaramukira, de kis gazdája már nem figyelt rá, nagyban húzta a lóbőrt.
– Biztos az volt… – suttogta a Szék maga elé meredve. – Csakis az lehetett…
Kicsit közelebb húzódott az ágyhoz.
– Jó éjszakát, Makaramuki
Az elkészült csodás képeket a Facebbok oldaunkra tölthetitek fel >> https://www.facebook.com/ficsakbudapest11/photos/a.452529422184462/991853021585430/
